(j)új! r.b nép::zene [v:hash] [v:coke] [v:litmus] [v:ajánló]

megint állunk vazze

egy kis sztori ennek az index-cikknek a kapcsán... mikor most vasárnap próbáltunk visszajönni siófokról benővel (sheepy is hozzánk csapódott, teljesen véletlen találkozás révén), pont beleszaladtunk ennek a máriafürdői esetnek a következményébe. az már régóta tudható, hogy a máv még mindig nem áll a helyzet magaslatán, ami a bicajszállítást illeti, de mióta nagy melldöngetéssel sok személy- és sebesvonatra (néha gyorsvonatra is) rákapcsolnak bicajtároló kocsit (persze gyakran a bicajtároló kocsi megléte köszönőviszonyban sincs a menetrend alapján jelölt, bicajszállításra alkalmas vonatokkal), azóta keményen betartják azt a szabályukat is, hogy ha nincs bicajtároló, vagy betelt, akkor csak az első és a legutolsó peronon lehet bicajt szállítani. amiben persze van ráció, hiszen kell tudni közlekedni a vonaton. de.

tehát megtörént a baleset, ami röviden annyi, hogy egy vonat elindult tilos jelzés ellenére, és majdnem összecsókolózott frontálisan a vele szemben jövő vonattal. majdnem. mindenesetre egy órás vágányzár lett belőle. ezt már kapásból nem értem, mert -- mint azt az egyébként igen jó fej kalauznőnk elmondta -- konkrét baleset nem történt, és azért a balatonon, ami körül össz egy sínpálya van (vagyis egyszerre egy vonat mehet egy irányba állomások között) egy ekkora késés totális felfordulást okoz.

most is ez történt, mi a 17:47-es gyorssal próbáltunk volna visszajutni, persze az első vonat, ami kb. 1 óra múlva bejött, zsúfolásig tele volt, a bicajtárolóban is főleg emberek voltak. (az amúgy poénos volt, hogy bratyiztunk a vonaton feszengő emberekkel, egy jó fej társaságtól még pár korty whiskyt is kaptam, némi friss vízért cserébe.) amikor parallel befutott két vonat, újabb egy óra múlva, láttuk, hogy azon, amivel menni akartunk, szintén tele a bicajkocsi, elől és hátul is bicajok, kicsit bepöccentünk, és elkezdtük az utolsó kocsi középső ajtajához (ahol egyébként sok a hely, a vonaton meg nem nagyon mozogtak az emberek) pakolni a bicajokat. erre megjelent a kalauz hőbörögve, hogy mit képzelünk, ő így nem indítja el a vonatot... no ekkor én és benő kicsit elvesztettük a hidegvérünket, és emelt hangon küldtük el a kallert melegebb égtájra, márminthogy mi várunk 2 órát, a máv faszol, és akkor még ő puffog itt nekünk?! végül a helyzett megoldódott, a másik vonaton volt hely a bicajoknak és nekünk is, és egész tűrhető tempóban jöttünk fel a déliig.

a probléma nem a balesettel van (ami csak majdnem-baleset volt). azok történnek (elvis costello is megénekelte, hogy "accidents will happen"). és nem a bicajszállítás nehézségeivel, elvégre csak nemrég kapott ekkora svungot a bicajozás magyarországon, nem csoda, ha egy olyan mammut, mint a máv, lassan tud csak alkalmazkodni. a probéma ott van, hogy egy szerverzet, ami képtelen megbízható szolgáltatást és megbízható minőséget adni (lásd a sok homár-os máv-sztorit), az utasokkal szembeni szabályaihoz görcsösen ragaszkodik. márpedig valamit valamiért, uraim.

---

...és az előző rész bámulatos, izgalmas kalandjai után következzen:

horvátország
párt tú: a szmötyik bosszúja

day 4-day 6,5: mesés kalandok hvárnak

megérkeztünk a kikötőbe, kipakoltunk, egyik, lor által már bejáratott túrinform shoppe-ban szerveztünk szállást (nem szálló, nem apartman, helyi családnál egy vendégszoba), 5 ruppó per kopf per nap, nem ócsó, de a kilátás pazar:

...nna igen. irigykedjetek csak. persze ez minden nap legalább 3 lépcsőmászási menettel járt, de kit érdekel, legalább nem olyan tempóban híztunk, mint ahogy az életmód (kaja+gyík-üzemmód a sziklákon) garantálta volna. azért volt egy kis nem hirdetett fícsörje is a lakásnak: a család épp fogadzó bébije, amit, ha melinda egy elpattant-ideghúr pillanatban szigorú angol-nevelőnő pillantással intézett kirohanása nincsen, még tovább hallgathattunk volna, mint 1 nap (így a jeges pillantás után már csak azt hallottuk, amint a kölök belekezd a hisztirohamba, majd sietős léptek, ajtónyikorgás, és a mamaaaaa nyüfögések hirtelen lehalkultak). ettől eltekintve a lakás pöccjó volt (erkéllyel is, ahol borozás, majd uccsó este szerény személyem hálózsákos kintalvása folyt).

rendszeres programunk eképpen alakult: reggel laza tempójú felkelés és ledzsana a városba egy kis reggeli kávéra + péksütire a körünkben legendássá vált gromit (igen! a wallace & gromitból a kutty!) caféban, ami a tipikus marina-parti lounge kávézgató, ahol is diana krall, barry white, és hasonlóan extrémen lenyugodott zenék szólnak, a pincércsajok mindig mosolyognak, és az árak sem borzasztanak el (a kakó meg fincsi). utána csatang hvarban (megnéztük pl. a spanjola nevű lokális erődöt, érdekes történetét, miután abszolváltam, átadtam milnek és lornak, mil tudósít is erről a blogján), ebéd, ha egyáltalán, akkor valami pizzaszelet vagy burek, fel a hq-ra, átöltözés bícscuccba, le a sziklás partra, ott felváltva pancsolás és gyík-üzemmód (olyan színem lett, hogy csak na, és csak az első két nap égtem le...), sőt, a hatodik napon nem pihentem ám meg, hanem béreltem egy bícskajakot, aztán azzal izmoztam; utána egy kis lazulás, majd esti cuccba átöltözve a marinero nevű, magát hanyagul bistro-nak tituláló remek étteremben a vacsi. a marinero külön bekezdést érdemelne (de most nem kap), mindenki, aki hvarba látogat, annak kötelező a hely: remek konyha, tündéri pincérek, csodás kiszolgálás, normális árak. miután a negyedik este elköszöntünk, szinte könnyek között mondtuk a pincérnek, hogy jövőre visszatérünk... ez tuti. a képen egy grillezett tintahal grill padlizsánnal és cukkinivel c. monstre finom (és monstre laktató) étel félig már bekajált változata látható. a grill garnéla is kötelező náluk!

a bícselésről: lor-ral már az első nap fogadtunk, mil mikor fog először szmötyibe (ld. alant) lépni, végül lor győzött, mert már ottlétünk második napján sikerült milnek intim viszonyba kerülni eme kis tüskés állat pár tüskéjével, el is kísértem a helyi sarlatánhoz, majd egy órát korzózva a főtéren (kép majd alant) egy szál fürdőnaciban plusz cigivel, végül mil kijött -- már féltem, hogy elrabolták őt a helyi vad horvát maffia képviselői, és legközelebb csak isztambulban találkozunk vele háremhölgyként vagy dj-ként --, másnap vettem is sziklamászó fürdőcipőt (azt nem ütik át a szmötyik), meg úszószemüveget és búvárpipát is, aztán ment a freestyle tengerfenékre csodálkozás.

élmények: az ötárbócos onedin-saga stílű vitorlás megjelnése, narancsos nestea, a helyi tonik, az inka, meg napfény, átlátszó, de mégis kék tenger, csodás kis halak, a lounge kultúra, amire születtem, meg a remek kaják, a laza hangulat, és a szerdán elkövetett szerver-betörés a mi szerverünkre, amit ezután esténként negyed órás netcafézással hárítottam el. némi képi anyag:

   

mint azt ígértem, a helyiek transzlingvális humorérzékére építve találtuk meg a dinka villát reklámozó táblát, a kaktusz természetes növekedési formáit kihasználó képi poén pedig nálunk pl. elképzelhetetlen.

     

day 7: hvar->split, split->ferihegy one, budapest

miután könnyes búcsút vettünk hvartól (de reméljük, khm, visszahvár minket), és egy sebességi katamaránon visszaküzdöttük magunkat splitbe (no ez elég rémes élmény volt), már csak egy fél napnyi csomagmegörzős-kalandos, lounge-tespedős, óváros-nézegetős, milnek horvát csuklószorító/izzadthomloktörlő-vadászós, csevapcsicsás-ajváros-szendvicses, 50 kunát a földön találós, ebből fejenként 1 literes sört vevős, reptéri buszon enyhén bebaszós fél napunk volt hátra. és amit a mellékelt illusztráción láthattok: igen, ez a lounge-érzés hiányzik nekem budapestről. (siófokról ne is beszéljünk, a bútorok és az italok még csak-csak meglennének, de ott már kinéznek, ha csak ejtőzöl egy jó darabot egy pohár gintonikkal, plusz a lounge-zenéről már nem is szólva). végül felszállt a gép, csak egy pici késéssel, és egy órányi eseménytelen repülés után landoltunk budapesten. a tipikus amerikai elnökös-megérkezős fotóra sajnos már nem futotta, mert kimerült a kamérában az elem. grr! helyette álljon ez búcsúképként:

(vége, legalábbis ez évben... jövőre várható: horvátország 2: még több szmötyi és napfény)

---

hát akkor, amint azt megígértem... tratratríí...

horvátország
avagy: mit csináltam a nyáron? szöveg: én, képek: lor, mil, én

day 1: budapest, köki->ferihegy one, ferihegy one->split

a kijutás sem volt egyszerű. richtig akkor kellett csúnya balesetet szenvednie valakinek (annyira csúnyát, hogy ott volt a főv.tem.int szürke halálmobilja), de végül is egy kb. 10 perces késéssel kijutottunk. sky europe-hoz képest totálisan váratlanul időben indultunk. a túloldalon brutális kék tengeröböl, pálmafák, jadrolinija-hegyek, egyszóval split fogadott. itt némi lazázás után felszálltunk a buszra, ami egyből a segeti kempingig repített... volna. csak ott nincs megálló. sebaj, némi gyaloglás, és a kiruccanás alatti egyetlen esőpara után megérkeztünk a legendás segeti kempingbe, ahol is lesátoroztunk (ami nem volt túl 1xű, mert a talaj brutálisan köves volt).

day 1-4: seget seggel, meg trogir, ami belefér

 a képen a sátor látható, de ezt gondolom mindenki kitalálta. a 4+1 személyesre hirdetett cuccban 3an egész jól elfértünk, csomagostul, sőt, a bicajlámpám tökéletes mennyezeti fényt adott. nos, akkor a kemping: mindenkinek javallom. egyrészt, viszonylag olcsó, másrészt, 25 perc gyalogútra van trogir, a minituristaparadicsom, harmadrészt a bícs konkrétan a kemping alsó bejáratánál van -- a sátorból repülőrajtot véve kb. fél perc volt a tenger elérése (a part kavicsos, de nincsenek szmötyik -- fekete kis szúrós tengeri sünállatok, a mi értelmezésünkben a pokémonok, róluk milendee blogjában olvashattok részletesen... de erről majd később) --, negyedrészt van kisbolt a kempingben minden lényeges finomsággal. seget maga egy kis halászfalu (mi konkrétan seget donjiban voltunk, ami sacckábé seget-alsónak felel meg), tündéri, pici (4-5 sikátor az egész), a bícs meg kulturált. és itt van rico étterme, ami egy remek kis igazi tengerparti herkentyűkajálda. jobbra látható búcsúvacsoránk terített asztala. trogir viszont egy nagyon csecse kis ékszerdoboz-város, korrekt nagy marinával, és tipikus turistás (=lehúzós) árakkal. vasárnap, a foci vb-t akartuk ott egy étteremben nézni, de nem találtunk normálisat, így miközben a nép szanaszéjjel ujjongta magát (vagy épp rituális öngyilokra készült), mi nyugisan, a horvát vörösbortól (amit azért a szobahőmérsékletnél lényegesen melegebben hoznak ki mindenütt, ez nekünk magyaroknak kicsit furcsán hathat, de tény, hogy így a hatás is gyorsabban csap le, és innen mondom, a horvát vörösborok alattomosan brutálisan nagyot ütnek... de finomak is egyben) megbízhatóan részegedve lefele, egy kis piazzán ettük az ennivalót. így retrospektíve jobban tettük volna, ha rico éttermében esszük magunkat degeszre, miközben a helyiekkel nézzük a tévén az eseményeket. sebaj, jó volt ez így is. no még pár kép segetről:

   

a bal oldali képen a hely egyetlen, önmagát fast food-étteremként aposztrofáló helyét láthatjuk, de mint a felirat is tanusítja, ez egy nagyon buta ötlet a tengerparton. (hvarban találtunk még egy hasonlóan vicces elnevezést, de azt majd csak később.) azt gondolom említeni sem kell, hogy az idő nagy részében bícseltünk és kajáltunk, ez a későbbiekre is igaz lesz (kivétel, amikor utazunk).

day 4: seget -> split, split -> hvar

kedd hajnalban aztán nincs mese, felszedtük a sátoracélunkat, kerestünk helyi járatot, és némi szerencsés kavargás után kikötöttünk splitben, ahonnan indultunk. jegyet váltottunk a jadrolinijára (ez a horvát mahart), oszt a legnagyobb rekkenő napsütésben kihajóztunk hvar fele. a hajón pajtiztunk egy magyar-délafrikai párossal, plusz súlyosan megsültünk a napfényben. aztán, másfél óra után előtünt ez:

(folytatjuk)

---

ajánló - zene

először is egy kis újdonság: mostantól az ajánlókban szereplő zenéket kb. 1 hónapig a v:ajánló playlistben találjátok meg (ld. az oldal tetejét), utána 1-1 számot átmentem valamelyik playlistre.

muse - black holes and relevations (2006), négyésfélcsillag

szóval történt az úgy, hogy egyik reggel, mikor is a színes-mosást intéztem otthon, és épp teregettem, valamiért az mtv volt bekapcsolva (az nálam fehér holló). erre mit látok: jó zene, jó klip, és ismerős a stílus is, meg az arc is. noná, hogy a muse volt az, az új videojukkal, amit a supermassive black hole c. számukhoz csináltak. az új lemezről. új lemez. új muse. hoppá. tudni kell, hogy a muse nekem a titkos kedvenceim egyike, amikor tavaly vagy tavalyelőtt a szigeten koncerteztek, leesett az állam; persze ez annyira nem csoda, ha tudjuk, hogy matt bellamy, a főagy, komolyzenei tanulmányokat végzett, és ez a chopin-es zongorafutamain erőteljesen meg is hallatszik, de hogy ezt élőben is tudja, na, az már nem semmi. az új lemez: még muse-abb, mint eddig. igaz, akkora gyomorszájonrúgos élményt nem ad, mint az előző albumon (absolution) a storms & butterflies, ezért is maradt le a tökélyt jelző ötödik csillag fele. ettől eltekintve az album tökéletes rockzene, néha olyan vokálmegoldásokkal, hogy a queen jutott az eszembe, a zene tökéletes, muse-os, az első négy szám blokkja, főleg a szupernehéz fekete lyukak életével (ill. halálukkal) foglalkozó kislemezszám (meg különben is, mekkora ötlet ilyen témával számot írni!), pedig egy úthenger erejével hat a fogékony hallgatóra. szóval: kötelező.

nellie mckay - get away from me (2004) négycsillag + pretty little head (2006) háromésfélcsillag

történt vala, hogy valamiért azt vettem a fejembe, hogy megismerkedem a weeds c. sorozattal (magyarul nancy ül a fűben címmel fut az hbo-n), nos, az egy külön sztori (hamarost megírom azt is, addig legyen elég: a sorozat frenetikus, a témájában enyhén hasonló született feleségekre köröket ver humorban és mélységben; a recenzióig olvassátok a comment.blog.hu cikkét róla, találó), de a lényeg, hogy a sorozatzene albumán (az is kötelező kategória) szerepelt egy szám nellie mckaytől, ami alapján a nőt egy laza harmincasnak képzeltem el, és nagyon bejött a zene és a szöveg is. aztán jött a sokk: a csaj a megjelenéskor volt kemény 21 éves, és a bemutatkozó lemeze is nagyon jó! plusz, első lemeznek dupla cd-t kiadni nem kis merészség, és a norah jones és társaik fémjelezte műfajban egy cinikus, stíluskavalkádos lemezzel indítani tökös tett. nekem személyes kedvencemmé vált a david, a the dog song, és az it's a pose. a sari, mindamellett, hogy korrekt kis fehér jazzhop darab, igazán az angolul tudóknak lesz nagy röhögés. jó zenék (bár helyenként picit sablonos, jazzsulis zenei megoldásokkal), pöccre belőtt, remek humorú szövegek, ez az első lemez. a második, az egyelőre még meg nem jelent pretty little head kicsit komorabb, átgondolatlanabb, de annak is megvannak a maga jó pillanatai, mint pl. az ajánlóban hallható, cyndi lauperrel közös duett is. egyik lemezre sem mondanám, hogy kötelező, de az első lemez legalábbis nagyon-nagyon-nagyon ajánlott hallgatnivaló kategória.

mára ennyi. rövidesen megírom a (net)tévés ajánlót is, addig is jó hallgatást!

---

és újra itt!

jó, oké, nem kell mindjárt sem a plafont örömötökben letépni, sem nem fújolás-partyt beindítani, sem parlamentbe jutásomra kopogtató-cédulákat gyűjteni... a vizsga-őrület, munka-őrület és hálidéj-őrület után végre, talán, visszaáll az élet a normális kerékvágásba. ennek örömére megpróbálok egy kis catch-upot tartani a blögön, annak ellenére, hogy forrong bennem a vágy, hogy a freeblogot magam mögött hagyjam (mióta bejött ez az új, hipiszupi ajax-os kezelőfelület, az írás egyszerű folyamata is kínszenvedéssé kezd válni, én speciel visszasírom a régi, fapadosabb kezelőfelületet; mert ha krómozott csillogást szeretnék látni, elmegyek valamelyik mocis fesztiválra).

szóval voltam, életemben először, horvátországban nyaralni (egyszer már voltam, de az esküvő volt, nem tengerpart, és különben is, az idő nagy részében -- egy kalandosan induló vonatút után, ahol egy agresszív kisnyugdíjas, miután próbáltam vele szép, nyugodt hanglejtéssel megértetni, hogy a helyfoglalás az ilyen nemzetközi vonatokon nem csak amolyan javallat, mire ő levaderőszakosozott engem, és sértetten állt, megvető tekintettel, amíg le nem szállt -- berúgva töltöttem a nuptial ceremonyt és a bruttó eseményeket). tengernél már voltam (bretagne és tunézia), de a hvar szigetén eltöltött idő bebizonyította nekem, hogy öreg koromra valami hasonló helyen szeretnék véglegesen letelepedni, ráncos, napszítta tatává válni, rákot és kagylót zabálni (és remélni, hogy nem a rák zabál majd fel engem), és borozgatni a hasonlóan tengermániás létformákkal. komolyabb útibeszámolót is írok majd, amint milendeetől megkapom a képeket. vagy loraktól. akinél van.

vadállatságomra jellemző, hogy hazaérkezés után egyből a magyar tengerbe vetettem magam, almádi-öböl-átúszás címszó alatt, amit aztán 1:29 alatt teljesítettem is, így a százhetvenix jóvágású férfiember közül a 151. helyet sikerült kiharcolnom magamnak. tegyük hozzá, kicsit necces volt az egész, mivel: 1, a meghirdetett indulás (de. 11 óra) helyett du. 3kor startoltunk, mert addig a kettes viharjelzés az istennek nem akart eltűnni, persze féltávnál már láttam, hogy visszakapcsolták a kettest, szóval szép nagy hullámokban fickándoztunk át (konkrétan volt fejen átcsapós is, néhány izgalmas percet szerezve); 2, valami bolond oknál fogva fejembe vettem, hogy a horváto-ban vásárolt egyszerű búvárpipa + úszószemüveg (az előző sajna kicsit tönkrement, úgy jön be a víz rajta, mint a titanicon), no meg a már régóta meglevő orrcsipeszem az bizony jó lesz nekem, és úszhatok sokat a víz alatt -- persze már a startnál kiderült, hogy az orrcsipesz nem tart, kaptam is vizet az orromba, így a másfél órából az első kb. 10-20 perc azzal telt, hogy próbáltam egyszerre úszni és leküzdeni a fejemről a pipát (ami azért cinkes, mert a szemüvegem gumipántjához volt erősítve, és előbb le kellett imádkozni valahogy a hevedert, ami vad hullámokban, úszás közben egy érdekes, ámde rettentő kellemetlen feladat), így jól lelassultam; a végén már az úszószemüveg is lekerült, mert nyomta a szemüregemet (már féltem egy jókora monoklitól). persze az élmény azért nagy volt, 5-én megyek a rendes, 5km-es átúszásra is.

pár nap munka után benővel leróttuk éves szokásos áldozatunkat a magyar tengernél, ami a horvát tengerpart után erőteljes sokkélmény volt, lévén hogy siófokon dőzsöltünk. egyrészt: nincs normális lounge, nem is bútorokban van a hiba, hanem a hangulatban. én pl. cuba librémet szeretem jazzes, downtempo zenék társaságában elfogyasztani, na most ilyen hely siófokon valamiért nincs. legalábbis a vízparton nem. a petőfi sétány (a sétány siófokon, ahol az éjszakai élet is folyik) pedig a legjobb példa arra, hogy mi az, amit nem szeretek a magyar szórakoztatóipari mentalitásban. no meg az emberek... ha egy, a barátokközt-bestmagazin-palacediszkó vonalon azért már túlemelkedett ember szeretne akut mizantrópiát összeszedni magának, ez itt a legjobb hely. annyira túl van erőltetve ez az egész "hurrányaralunk-mindenestebuli-csakazértis" mentalitás, hogy az már fáj. a tiszta égboltú éjszaka viszont, a balaton partján, verhetetlen (főleg, ha az ember épp a szerelmével van ott -- no persze én nem vele voltam). a koktélok egyébként korrektek, dopeman kisérőzenekara szintén, de a legjobb mégis a strandon henyélés, vízben labdajátékozás (ha már búvárkodni nem lehet -- hajj, adria!), meg a lazázásnak megtett 82 km-es panoráma-kör (siófok-tihanyi rév-szántód-siófok kör) bicajon, szóval jó volt a vakáció, mégha egy kitudjamitől összeszedett enyhe gyomorhurut a szombat estét, engem kvázi-zeppelinné változtatva, tönkre is tette.

következnek rövidesen az ajánlók.

---

nem, nem tűntem el. volt egy vizsgaidőszak, rakat meló, aztán horvátország, aztán még poénból átúsztam az almádi öblöt is. részletesebb beszámolók később. egyelőre túl sok a munka, mert szerda du. megint zúzok el, de most már csak siófokra.

kitartás, polgártársak! jön majd a jóság!

ja, még: weeds remek sorozat, OST-je úccintén. meg mire teljesen beleéltem magamat a a perfect circle-be, rá kellett jönnöm, hogy már fel is oszlott.

---

félelmetes, hogy időnként mikre nem akadok: "[...H]e feared me as many men fear women: because their mistresses (or their wives) understand them. They are scarcely adult, some men: they wish women to understand them, and to that end they tell them all their secrets; and then, when they are properly understood, they hate their women for understanding them." (Julian Barnes: Flaubert's Parrot, 11. fejezet (Louise Colet's Version))

---

jópofa dolgok ezek a blogthinges tesztek. lássuk csak... én állítólag csokifagyi vagyok (reszkess, pályinka, mert állítólag én illenék hozzád! hehe, na perszeee... lefogadom, hogy abban a bizonyos 3 ideálisban benne sem vagyok), a témadalom (theme song) a u2-tól a beautiful day (ez kicsit furcsa; nem mondom, hogy totálisan rossz választás lenne, de ha a u2, akkor már inkább a pride), 47%-ban függök a szerelemtől (ez asszem normális), a simpsons-ból marge lennék, 66%-ban gonosz vagyok (you've wevy eewil!), a személyiségem olyan, mint a heroin (a drogok közül), a szerelmi stílusom agape (ezt én sem értem, itt a magyarázat: You are a caring, kind, and selfless partner. Unsurprisingly, your love style is the most rare. You are willing to sacrfice your world for your sweetie. Except it doesn't really feel like sacrifice to you. For you, nothing feels better than giving to the one you love. böeeee), a művészeti ágak közül nekem zenésznek kéne lennem (na, ki gondolta volna), 87%-ban vagyok vízöntő és 40%-ban bika, és legvégül, az italok közül, én rum vagyok. courtesy of blogthings.

---

ja, és aggódom anyuért, egész héten kórházban lesz (legalábbis péntekig), rutinműtét csak, de azért aggódom érte.

---

dögmeleg reggel. most nagyon jól jön nővérem spontán ajándéka (még télen kaptam), egy talpas (álló) ventillátor, ha nem lett volna, a tegnap estét nemtom, hogy élem túl.

ja, vizsgaidőszak van, syntax 1 most már überpara (3x buktam meg, még egy dobásom van, aztán dékáni kell), a többi viszonylag simán megy, holnap syntax 2, és utána már csak a syntax 1 uv.

amiért írok, az a ma reggeli para. egyetemre indulás előtt kis channel surfing, annyira nincs sehol semmi, hogy az mtv-n kötöttem ki. coldplay ment épp, a kurrens öregnőcis-akrobatikus-prosztóvideóravett klipp. ha belegondolok, nem akarok a zenémmel úgy kikötni, mint a coldplay, akik gyakorlatilag már három album óta ugyanazt a zenét csinálják. nem szar, csak kb. annyira izgalmas, mint egy konferencia a mohák növekedéséről.

közvetlenül utána paris hilton. nos, a csaj jól néz ki, ezt senki nem vitatja (meg valami nagy fekete lyuk a megnyilatkozásai alapján -- bár lehet, hogy ez is csak médiahekk, mint kelemen annácska esetén, akiért amúgy kár, mert a sok plasztikai műtét előtt sokkal jobban nézett ki), már most jobb a hangja, mint a britniszpírszé, a zene a szokásos kommersz szar, szóval, nagy rakás kaka az egész, de nincs miért szégyenkeznie, ebben a mezőnyben ez még viszonylag jó.

ezután meg muse. (milyen cuccot szívhatnak az mtv szerkesztői? én is kérek belőle! vagy csak a számválasztó automatika érzékeny a hochmelegre?) a time is running out, a militáns-vezérkaros-kerekasztalos-balettos klip (zseniális amúgy).

no, csak ennyit akartam per pill megosztani. meg azt, hogy szombaton pályinkáéktól tökéletes időzítéssel jöttem el, mert pont elkaptam, a legjobb vantage pointból, a hídünnep záró tüzijátékát, ami nagyon szép volt (főleg a brokkoli-effektes, meg a süvítő-kínais), meg azt, hogy hosszú idő óta először sikerült annyit bulizni, hogy a hajnalt is sikerült elkapni élesben, és gyönyörű volt. az, hogy dezsivel, csak még egy lapát rája.

na most vissza a szokásos programhoz (be a zegyetemre, jegybeiratás (nemtom mennyi még, modern brit irodalom, most nem posztmoderkedtem el), aztán meló, aztán tanulás ezerrel holnapra).

---

itt volt pályinka, és megitta a lengyel vodkámat, höhö. (no nem teljesen.)

egyik interchange-ünket ejha!-ba megörökítendőnek véltem, hát íme...

---

lost
az eredeti pilot epizód

csak egyszer láttam, nem a legjobb körülmények között, így emlékezetből kell leírnom, szóval lehet, hogy egy kicsit hiányos lesz... amikor j.j. abrams eredetileg kitalálta a lostot, egészen más volt az egész, a sziget és a repülőgép csak később jött a képbe, a network fejesek pressziója miatt (ekkor hozták be damon lindelofot a képbe), az eredeti koncepcióból, ami sokkal inkább volt scifi, mint kaland, eléggé kevés maradt meg, viszont érdekes, hogy jack figurája ki is volt az eredeti tervben. no lássuk...

főcím: lost (fekete háttér előtt szívdobogás-hangra csak körvonalas betűk villannak fel)

a főhős, martin (vincent d'onofrio játssza), épp egy tipikus amerikai kisvároskában sétál, amikor figyelmes lesz két, nagyon furcsa buszra, amiknek a célirány-tábláján csak annyi áll: JANUS. valami bekattan neki (extrém közeli a szemére, suttogó hangokat hall, amik a janus szót ismételgetik), és elkezd rohanni az egyik busz felé, már majdnem eléri, amikor nem figyel, és emiatt elüti egy sportkocsi. a kamera még felemelkedik, és látjuk, hogy épp egy furcsa, kórház-szerű építmény előtt ütötték el, amin csak annyi felirat áll: JANUS 7. blackout.

egy kórházban tér magához, ahol ott állnak az ágya körül: a barátnője, cindy, a főnöke, david (martin újságíró egy tudományos lapnál, mint kiderül), és az orvos, aki vele foglalkozik: jack (és bizony, őt matthew fox játssza, tehát ő megmaradt ebből, és orvosként). jack egész más, kicsit esetlen, dadog, de mondja, hogy hihetetlen szerencséje volt, mert megúszta néhány zúzódással és agyrázkódással, így hamarosan ki is engedik. martint hazaviszi cindy, de martinnak kényelmetlen érzése van, mert mintha amnéziája lenne néhány dologgal kapcsolatban, nem érzi teljesen otthon magát a saját otthonában, és furcsaságokat is tapasztal... mikor cindy elmegy bevásárolni, megpróbálja felhívni régi barátnőjét, kate-et, akinek a számát nem lehet kapcsolni... mikor bekapcsolja a gépét, és megpróbálja megnézni az emailjeit, szokatlanul lassan töltődnek le, és a sok új üzenet között van egy email, saját magától, azzal a fejléccel, hogy janus investigation (janus nyomozás). a levél nem áll másokból, mint számsorozatokból. megcsörren a telefonja, és egy régi egyetemi tanárja keresi, hogy sürgősen beszélniük kell, mert valami nagyon furcsa biológiai anomáliát talált egy friss holttesten. találkozót beszélnek meg a helyi halottasházban.

martin a halottasházhoz (ugyanaz az épület, mint amin a JANUS 7 felirat szerepelt, aminek a helyét épp munkások festik át -- és martin nem emlékszik, hogy pont ott ütötték el!) vezet, és vezetés közben furcsa dologra lesz figyelmes: a kocsijának a GPS-én a célhoz érkezve nagyon ismerős számok bukkannak fel, mint koordináták (persze a saját emailjéből ismerős koordináták, csak martinnak ez még itt nem esik le). bent a régi tanárjának csak az üzenetét találja meg: el kellett sietnie egy sürgős hívás miatt, de a 2 15-ös tárolót nézze meg. az illető tárolóban egy már félig oszlásnak indult holttest van, de... van pulzusa! martin az ijedtségtől visszalöki a holttestet a kamrába, és rázárja az ajtót, ekkor viszont kialszanak a fények, és csak valami vöröses vészvilágítás maradt, megszólal valami sziréna... és néhány tárolón kigyullad valami kontroll-lámpa. az egyik tároló az imént vizsgált holttesté. martin odamegy a másikhoz, amin szintén világít egy ugyanolyan jelzés, kinyitja, és ott van benne a volt nője, kate! (és bizony, evangeline lily az!) teljesen sokkolva áll ott, amikor egyszer csak kate megmozdul, felül, és megszólítja (pedig láthatóan már ő is oszlásban van). martin menekülni kezd, kate pedig meglepő fürgeséggel a nyomában van, végül utoléri, elkapja, leteperi a földre, annyit mond neki: "eljössz velem a szigetre!", megcsókolja, martin elájul.

mikor magához tér, ugyanabban az ágyban fekszik, ahol a balesete után, és ott van az orovosa is, jack... aki közli vele, hogy valami furcsa betegsége van (kate-re persze senki sem emlékszik, senki nem látta, martint egyedül találták meg a hullaház folyosóján, ájultan), valami fertőzés, ami egyrészt bizonyos sejteket rákossá tett, másrészt pedig mintha új ereket építene ki benne. további megfigyelésre bent akarják tartani, de martin megszökik... mikor végre eljut a kocsijához, és beül, elindul haza, ő nem tudja, de a kamera közelít a csomagtartóra, és ott fekszik benne kate, nyitott szemmel.

mindeközben, egy távoli csendes-óceániai szigeten egy tudóscsoport épp nagy sietséggel pakol egy kutatóintézetnek kinéző épületben, ahol vészcsengők szólnak, és az evakuálás felirat villog, mindenki rohan... köztük az intézet vezetője, mr. locke (igen: terry o'quinn!) és az asszisztense, jim (akiből a mostani lost-ban jin lett, és az az ázsiai-amerikai színész (gavin park?) játssza). szóváltásukból annyi derül ki, hogy a reakció kontrollálhatatlan lett, és erős tektonikai mozgások vannak a szigeten. mikor kiérnek az épületből (rajta felirat: JANUS 44), már ott várja őket egy kisrepülőgép, annak a pilótája, sawyer (igen, ő is ugyanaz a színész), aki sürgeti őket, hogy indulniuk kell a 23-as bázisra, mielőtt az egész sziget a levegőbe repül. felszállnak, sawyer beállítja a 23-as bázis koordinátáit a navigációs rendszerbe (persze ez a számsorozat is ott van martin emailjében), és amint elrepülnek a szigetről, látjuk, hogy a sziget valójában egy vulkán, aminek a kráteréből egyszerre csak kiemelkedik hét izzó, sárgás energia-gömb-szerű izét, elkedenek forogni, majd egymásba ütköznek, és visszahullanak a vulkánba, amitől az kitör, és az egész sziget megsemmisül... a lökéshullám eléri a kisrepülőgépet, amelyik az irányból kitérve, irányíthatatlanul lezuhan egy közeli kis szigeten.

martin éjszaka felébred (cindy nincs sehol! és ezt nem érti), a számítógépén villog egy "új üzenet" jelzés, amikor megnézi, megint egy emailt talál saját magától, amiben csak az a szöveg: "44 elveszett (lost), 23 aktiválva", persze nem érti, hiszen ő nem küldhette ezt magának. zajt hall a konyhából, azt hiszi, cindy az, és mikor kimegy a konyhába, látja a földön vergődő, haldokló, véres cindyt, felette a csurom vér, de már kevésbé halottnak látszó kate, aki ránéz, visszanéz a földön haldokló cindyre, elmosolyodik, visszanéz martinra, és csak annyit mond: "most már nincs, ami itt tartson. indulunk a 23-as bázisra." és mielőtt martin bármit tehetne, kate leüti őt.

martin egy kisrepülőgépen ébred, mellette kate, aki szenvtelen arccal vezeti a gépet. már egész emberi külseje van, csak a szeme nagyon furcsa. mikor kate észreveszi, hogy martin felébredt, rámosolyog, és szinte vidáman közli vele, hogy milyen jó, hogy újra együtt vannak, mint a régi szép időkben... martin ijedten körbenéz, és figyelmes lesz egy feliratra a műszerfal felett (property of janus, vagyis janus tulajdona). kinéz az ablakon, és látja, hogy valami nagy porfelhő mellett mennek el éppen, alattuk pedig egy sziget. hirtelen visszafordul, és megpróbálja kate kezéből kicsavarni a kormányt, és ahogy küzdenek, a gép irányíthatatlanná válik, és lezuhan a szigetre. lent a roncsokból martin kiszáll, és látja, hogy kate-et szabályosan felnyársalta egy alkatrész a repülőből. körbenéz, tanácstalan, ekkor kiáltozásra lesz figyelmes: és látjuk, amint mr. locke fut felé. egyszerre csak a kép furcsán megfigyelőkamera-szerűvé válik, és látjuk, hogy a jelenetet egy laborból figyelik. ott a henry gale-t játszó michael emerson nevű színész a láttottakat kommentálja egy naplószerű izébe: a 22-es kísérlet sikeresen elindult.

zárókép: martinék repülőjének a roncsa a szigeten... a távolból kiáltozás hallatszik (martin és mr. locke vitatkoznak)... kate véresen fekszik a pilótaülésben, a mellkasából kiáll az a darab, ami felnyársalta... egyszerre csak kinyílik a szeme. VÉGE.

nos, hát ennyi. kár, hogy nem lett belőle sorozat.

és kár, hogy ezt csak tegnapról mára álmodtam.

---

plusz:

rizpekt loraknak, aki vasárnap este egy jó kis (nagy) masszírozással rendberakta a vállövemet, a hátamat és a derekamat. cserébe én is rendberaktam az övét.

az izomláz jobbára elmúlt.

az új freeblog meg nagyon lassú valamiért. ez a fancy szerkesztőfelület meg nagyon szép, csecse, de én ilyen paraszt vagyok, hogy a régebbi jobban tetszett. na ennyit a posztmodern bloggolásról. most vissza a szokásos műsorunkhoz.

titokkal most lelassultak a dolgok, ez a vizsgaidőszak hátránya... de remélem hamarost nekilátunk újra az érdemi munkának, a számírásnak, mert már a koncertmanó baszogat, hogy let's get on stage... meg még persze össze kell lőni a laptopos taktot+szintiháttereket, szóval munka van, jó lenne, ha nem hiába csengetném az erős forintokat az énekerősítőért. nyhaha.

egyelőre ennyi.

---

lepetézek, én a randeaktívban?! such an honour!

no, de félretéve a pleasantries-t, lássuk, mi történt a legutóbbi frissítés óta...

áj vanná rájd máj bájsziköl 

pro primo, végignyomtam a tour de pelso-t, ami már önmagában sem csöpp dolog, 207km, max. 10 óra szintidővel. a nem diszkvalifikált/feladta/stb-invalidus mezőnyből (tehát akik konkrétan célba értek a teljes 207km-t 10 órán belül megtéve), ami 228 cangás úrfi s hölgy, lettem a 226., ami tekintve, hogy életem első versenye (és mint ilyen, eszméletlenül semmit nem tudtam arról, hogy a megfelelő energiabevitel verseny közben mennyire fontos), meg hogy a kb. 90%-ban road bicajosokból álló mezőnyben én sharonnal indultam, aki monti, de mondjuk a verseny kedvéért slick gumikat kapott; meg azt, hogy hexenschußra vagyok hajlamos, meg a szinte folyamatos ínhüvelygyulladás a karomban, meg hogy még nem gyógyultam ki a múlt hét elejei megfázásból...

...de mindegy. én büszke vagyok magamra, a barátaim is azok rám, és nagyon-nagyon örülök, hogy végig tudtam vinni, elvégre nekem ez erről szólt: önmagamat, az összes kis hátrányomat legyőzni, és végigvinni. és sikerült. szavam se lehet.

pár részlet: a 80. kilométertől teljesen egyedül mentem, mivel lemaradtam a mezőnytől (meggyőződésem volt, hogy én vagyok az utolsó, de nem zavart, mert amíg kvalifikációs időn belül beérek, addig jó), és érdekes élmény volt; az úton főleg egy howard stern-adást hallgattam (asszem a május 24-it), de a végén már mozart-szimfóniákat és a már az alábbiakban említett polyphonic spree albumot; 170 km-nél úgy éreztem, hogy feladom, aztán mégsem, összeszedtem magam, és egy cseresznyés cerbona behúzása után rájöttem, hogy csak ennem kell (durva volt: előtte, a 150. km-től kezdve alig bírtam kihozni magamból 15-16 km/h-t, miután meg feltankoltam sportszelet xxl-el és kocakólával, megint felugrott 35-36km/h-ra a sebességem; és olyan mázlisan sikerült beosztani a pihenőimet, hogy míg az élboly kb. 3x szarrá ázott, én kaptam pár enyhe záport, és ennyi (jól le is égtem, persze); a célegyenes 100m-én a versenyszellem kedvéért (mivel még voltak előttem úgy 4-5en) belehúztam, és csak egy road bicajt nem sikerült megelőznöm (aki észrevette, hogy jövök, mint egy állat, és ő is belehúzott), így lehetett a célvonalon kb. 40km/h-val átszaladni. és végül: most már tudom, milyen versenyben a cél felé érni, amikor már teljesen ki vagy készülve. csodálatos, felszabadító, asszem sírtam is párszor a fáradtságtól, az érzéstől meg a zenétől. 9 óra 45 perc bicajozás. (valójában nem: kb. másfél órányi pihenőt osztottam el ennyi idő alatt, a bicajon mért átlagsebességem 25.9 km/h volt, max. 55km/h.)

mindenkinek, aki ott volt, sporttársi kézfogás. hölgyeim, uraim, szép móka volt! jövőre már én is road bicajjal jövök. meg tapasztalattal. köszönetem idén anyuci szendvicseinek (az uccsó 15 km rajtuk múlt!), a cerbonának, a napsütésnek, sharonnak (megbízható, jól teljesítő drótparipámnak) és pályinkáéknak, akik megvártak a célban és szurkoltak.

üröm az örömben, hogy a hazaúton a vonaton, mivel hulla voltam és ezért agyilag zokni, és nem vettem le a lámpáimat, két kis bmx-es cigány lurkó meglovasította őket. és még ne legyenek előítéleteim... (annyira nincsenek is, de amikor láttam a két skacot bemenni a bicajtárolóba, átvillant a fejemen, hogy ezek még képesek és leszedik a mozdítható cuccokat... hát képesek voltak a lámpáimat elvinni. pedig nyugtattam magamat, hogy nem, ahhoz még túl kicsik. hát egy f*szt. persze a sokkal drágább mobil sárvédőmet és sebességmérőmet fennhagyták, mer arról valszeg nem tudták, hogy könnyen leszedhető.) no mindegy... pótoltam őket, csak így az anyagi csőd szélén ingadozva nem egyszerű.

más (que nada).

gasztro-ajánló: pár hónapja nyílt meg a fehérvári úti csarnokban (és asszem más, nagyobb csarnokokban is) egy fehér alapon piros betűvel hirdetett házirétes-dolog. nos, a hely remek... mindenféle rétes van, és nem a tiroli, amit rühellek (amiben 70% tészta, a maradék meg töltve, úgy-ahogy), hanem a jó kis magyar házi. tökéletes. egy baj van csak, hogy a kapros-túrós, ami a kedvencem, rendszeresen kifogy, és ez bizonyos idő után azért frusztráló (i gotta have my kaprostúrós, bitch!). újdonság a szilvás... aminek kapcsán rájöttem a már régen bennem lappangó felismerésre (őőő, felismerésre rá lehet jönni? asszem most nyelvtani kihágást követtem el), hogy nekem igenis a szilva a kedvenc gyümölcsöm, és punktum. mégpedig a szatmári. (a kertünkben van szatmári és stanley is, az előbbi fényéveket ver az utóbbira.)

újraolvastam az egyik PKD könyvet, a now wait for last year-t, pár nap alatt (kellett a kikapcsolódás a két monstre mű után -- salman rushdie-tól a midnight's children, iris murdoch-tól a the sea, the sea... mindkettő remek, de az előbbit 3 hónapon át olvastam, pedig én tipikus gyors olvasó vagyok), és azon hüledezek, hogy ebből még nem csináltak filmet... igaz, a vége nagyon is ambigious, de hát kit érdekel, ilyen a jó agyas scifi. a murdoch-kötetet pedig mindenkinek ajánlom, szórakoztató, insightful, abszurd (helyenként), tökéletes kórrajz az elferdült személyiségekről, az öregedésről. a szomorú leginkább az, hogy erősen magamra ismertem pár dologgal kapcsolatban; mégpedig a főhőssel sikerült azonosulnom. és ez, tekintve a főhőst, nem épp hízelgő.

uccsó más mára: megvettem a kontrollt dvd-n, mert olcsó volt, és jó a film. nos, kedves filmforgalmazók, le akarjátok törni a kalózkodást? akkor adjátok a jó filmeket egy ezresé, oszt csókolom.

és igenigenigen: megjelent a hófehér dvd-n, végre! (vagy ezt már írtam?) a legislegisleg-sötéthumorúbb magyar rajzfilm, nepp józsef, romhányi rímhányó kollega, nagy nevek, stb! kötelező, baszki!

a ji kinget meg majd csak vizsgák után.

---

szóval. welcome back, új freeblog, kicsit még sokkoló a kezelőfelülete.

holnap hajnali 4-es kelés, és indulás a tour de pelsora, 200km, 10 óra szintidő. lehet szurkolni a távolból, megköszönöm. és akkor most ennyi. indulás aludni.

---

tui_li.

58 / 30.

másokkal megosztott öröm (és a megosztás öröme) / megvilágosodás.

az ösztön választása / a tudat választása.

elindulok az úton.

(osszátok el 58-at 30-al, és nézzétek meg a kijövő számot. mi ez, ha nem mágikus?)

beletenyereltem a világba, és jól tettem.

elindultam az úton. érdekes lesz.

---

ez nagyon jó. és nem azért, mert vicces is. nézzétek. (via szanalmas.hu)

---

kuttúra nektek

szóval a régvolt rovatot élesztem most fel egy pitszit nektek, mert hát érnek engem behatások, még ha nem is írok róluk.

zene

peeping tom (2006)

oké, szóval képzeld el, hogy volt egy nagyon jó, de nagyon vad, és kicsit széteső csajod majdnem 10 éve, akibe nagyon bele voltál esve, de ez még olyan fiatal, vadóc, elkeseredett dolog volt, aztán szétmentetek, mert másfele vezetett mindkettőtök útja... aztán most összefutsz vele, a csaj nővé érett, még mindig vadóc, de megérett, intelligensebb lett, kísérletezőbb, vidámabb, pofátlanabb, erősebb, de még mindig ott van benne a régi vadság és a sötétség árnyéka, és menthetetlenül egymásba estek megint.

hát igen, szép is lenne, ha az életben ilyen dolgok sűrűbben fordulnának elő. de az analógiákat félretéve, az érzés hasonló volt, amikor ma reggel beraktam a frissen szerzett peeping tom albumomat a winampba. szóval, kis is, mi is ez a peeping tom?

mike patton. szólóban, de nem egyedül.

oké, akinek a név nem mond semmit, annak a faith no more is csak távoli dolog lehet. (arról nem is szólva, hogy a legtöbben az easy-t ismerik a fnm-tól, ami: 1, feldolgozás, 2, kevéssé jellemző magára a fnm-ra.) akinek mond, az tudja, hogy ilyen zseniális énekesek nem teremnek minden fán. nos, mióta az album of the year eléggé gyengén sikerült adieu-jével az fnm bedobta a törülközőt, az egyes volt tagok nem pihentek, de akit megcsípett a hiperaktivitás bogara, az mike patton volt. fantomas, mr. bungle (épp jön 3 albumuk), meg még kismillió oldalprojekt, kollaboráció, stb. és végre elérkezett a pillanat, hogy megmutassa magát, magában, olyan vendégekkel, mint a massive attack, nora jones, dan the automator, és így tovább.

aki eddig azon filózott volna, hogy mitől volt annyira jó a fnm, mi volt az a furcsa játékossággal kevert sötétséggel kevert kísérletezéssel kevert ösztönös vadság, annak most üzenem, csókolom, megvan a usual suspect. ez a lemez az fnm legelszálltabb és legjobb pillanataira emlékeztet, egy rakás új dolgot felhozva.

betépve szoktunk néha ilyeneken filózni, röhögni, hogy milyen lenne egy metallica-madonna, vagy coldplay-sugababes, vagy nick cave-kylie minogue, vagy einstürzende neubauten-nelly furtado, vagy egy faith no more-bebel gilberto kollaboráció... nos, ebből kettő (na jó, másfél) eddig már össze is jött, a legutóbbit ezen a lemezen találjátok.

maga a zene? ötletes, sötét, ütemes, kísérletező. őrült, helyenként. de jó értelemben. a nekem egyik legjobban tetsző szám a v:coke-ban, lehet belé hallgatni.

vegyétek, egyétek. május 30-tól a jobb boltokban.

the polyphonic spree - together we're heavy (2004)

na ezzel mit kezdjek? teljesen furcsa zene. és az sem semmi, hogy hogyan találtam rá. szóval, a szánalmas.hu-n volt egy link egy nagyon jópofa, elszállt flash-es játékhoz, aminek a stílusa leginkább... bizarr és aranyos. a fejlesztő cég weblapján, ott is a flash games menüpontban megbizonyosodhattok róla (samorost2), no, és ott volt a polyphonic spree-nek készült játék is, ami ezt az albumot harangozza be. és hát ez is... cuki. oké, szörnyű a szó, de nem véletlen. (egyébként aki több témára kíváncsi, mint a v:hash-ba felrakott egy szám, az játssza végig a játékot, mert abban 4 szám is szerepel erről a lemezről. jó kis promóció, mi?)

a banda sem egy mindennapos dolog. kéttucat ember, ebben egy teljes gospel-kórus, egy theremin-játékos, fúvósok, két billentyűs, szóval nem semmi (nem akarnék a turnémenedzserük lenni). a zene maga meg ilyen túláradóan pozitív, sokhelyütt már-már naív, ártatlan, elszállós, rock és pszichedelia keveréke. nem minden hangulatra jó, de néha nagyon bejön. hallgassátok, játsszátok, döntsetek.

én megtartom.

tévé

"Láttuk, amint elpusztul a Föld. Egy szempillantás alatt, mindenki, akit szerettünk, meghalt. Öten voltunk. Az Odyssey űrsikló legénysége. És egyedül mi éltük túl. Egy rejtélyes lény, aki a Kutatónak hívta magát, megmentett minket és visszaküldött az időben. Most újraélhetjük az elmúlt öt évet. Öt évünk van, hogy kiderítsük, hogy ki vagy mi pusztította el a Földet. Öt évünk, hogy ne történjen meg újra."

odyssey 5 (odüsszeia)

egy zseniális sorozat, az itt és most-ban, 2002-ből, a saját ideje előtt, sajnos, így ebből is csak egy szezon készült, mielőtt, a nagy nézettség és közkedveltség ellenére egy-két fa**fej fejes a showtime csatornánál úgy döntött, hogy nekik tulajdonképpen nem kell scifi, még ha közkedvelt, kritikai kedvenc és intelligens is. de ne csüggedjünk, van remény rá, hogy valamikor lesz befejező film is. most jött ki dvd-n, plusz szombatonként 13:35-től megy az rtl klubon is. tessék megismerni. beleszeretni egy perc műve lesz.

zseniális színészek (peter weller istencsászár), dokumentarista stílus (no, miből merítkezett a firefly és a battlestar galactica?), agyas, felesleges effektektől mentes, humoros, szívvel-lélekkel jó scifi. kötelező.

akit a képek és a hang mozgat meg, innen letöltheti a főcímet angolul (17 mega, xvid avi).

könyv

iris murdoch: the sea, the sea

hosszú, de könnyű olvasmány, és mégis mély. és úgy beszél az elcseszett érzelmekről, mint még senki más. ajánlott.

mára ennyi.

de tényleg.

---

kis határózó máról...

boldogság: du. f2kor a 86-ost várni a budai skálánál, rosétól enyhén illumináltan, gyönyörű napsütésben, air-t (walkie talkie album) hallgatva. spontán összejött.

düh: másfél óra a 86oson, az újbuda-óbuda viszonylatban (ma hű sharonomat otthon hagytam, mert tegnap valamiért befájdult a jobb lábam, valami az izületekkel lehet), ebből a casino-margit híd vett el önmagában kb. egy órát. háttérzene (mivel az air lejárt): the fragile, a nin-től.

bravúr: továbbra is illuminált és dühtől zaklatott állapotban a wg tegnapi átírásaiból fakadó hibák villámgyors, már-már rutinszerű elhárítása.

nosztalgia: egy friss penn&teller: bullshit epizód. már rég láttam. a fiúk nem vesztettek az élükből.

árfolyam: a BÁV már 2000 forintot is fizet grammjáért! nocsak. alkalmazkodnak a street price-hoz? (megj: aki ezt nem értette, az nagyon ártatlan. örüljön neki.)

indulás: most.

---

no, ma megtettem azt is, önként és dalolva, amit egyébként nagy büszkén szoktam bejelenteni, hogy soha.

nem, nem loptam.

vasaltam.

és élveztem.

valami súlyos baj lehet velem, de tényleg. no azért inget változatlanul nem fogok vasalni. de a trikókon lehet, hogy elgondolkozok... viszont így egy kellemes estét töltöttem el anyucimmal, és poirot-nézés közben kivasaltam a fél vasalnivaló állományt. még ágyneműt is, ami pedig állítólag nehéz.

de mondom, inget soha. (...ne mondd, hogy soha?)

más. angolul tudók, tessék magatokat kipróbálni viktoriánus gentleman-ként ill. ladyként. a montypythonos animációk meg hangok kifejezetten jópofák, főleg, ha félreválaszt az ember.

---